Nyílt levélben fordult Fejes Rudolf Anzelm nagyváradi premontrei főapát az őt a rendházból kilakoltatni akaró városi önkormányzat fejéhez, Florin Birta polgármesterhez, miután az elöljáró levélben javasolt találkozót.

Mint arról beszámoltunk, a nagyváradi önkormányzat közben bírósági pert indított az apát kilakoltatására. Az egyházi elöljáró levelében rámutatott az ellene zajló eljárás jogtalanságáta.

„Az asztalomon két dokumentum hever. Az egyik egy idézés a Nagyváradi Bíróságtól: 2025. augusztus 28-ra szól, és felszólít arra, hogy jelenjek meg egy peres eljárásban, amelynek célja, hogy kilakoltassanak abból az épületből, amelyben élek és szolgálok. A keresetben az áll, hogy „fizikai személy” vagyok, aki „jogcím nélkül” – intrusként – tartózkodik a Roman Ciorogariu utca 16. szám alatti rendházban. A másik dokumentum az Ön hivatalos levele, amelyet 2025. július 28-án küldött részemre, és amely pontosan erre a címre – sediul canonic – címezve Roman Ciorogariu utca 14-16, teljes egyházi titulussal szólít meg: Fejes Rudolf Anzelm O. Praem., abate prepozit-prelat canonic.

Ez a két dokumentum önmagában világossá teszi azt az ellentmondást, amely nem csupán jogi természetű, hanem mélyen erkölcsi természetű is. Hogyan lehetséges, hogy július 17-én az önkormányzat hivatalosan perel engem, mint ismeretlen betolakodót, majd alig tizenegy nappal később hivatalos levélben pontosan megnevezi nemcsak azt, hogy ki vagyok, hanem azt is, hogy hol van a kanonikus székhelyem?”– tette fel a kérdést az apát.

Rámutatott: a jogállamiság egyik alaptétele: nemo potest venire contra factum proprium – senki nem hivatkozhat olyan állapotra, amelynek ő maga mond ellent saját cselekedeteivel.

„Önök pontosan tudják, ki vagyok, milyen kanonikus méltóságot töltök be, és azt is tudják, hogy ez az épület – az egész rendház, a templom, a sekrestye, az udvar, a kert,– az a hely, ahová én élethosszig tartó préposti-prelátusi beiktatás révén vagyok kötve, liturgikusan benedikálva és kánonjogilag inkardinálva.
Ezért nem engedhetem, hogy továbbra is eltorzított valóság alapján ítélkezzenek fölöttem, vagy hogy olyan peres eljárásokban szerepeljek »ismeretlen személyként«, amelyekben az idézés kiadásától számított néhány nappal később ugyanazon hatóságok már teljes nevemen, egyházi méltóságommal együtt szólítanak meg hivatalosan.

Ez non potest aliquid simul esse et non esse – nem lehet valami egyszerre igaz és hamis, jelen és hiányzó, azonosított és ismeretlen. Az ilyen ellentmondás a mala fide megnyilvánulása, és sérti mind a jogbiztonság elvét, mind az emberi méltóságot” – szögezte le Fejes Rudolf Anzelm.

Az apát felidézett egy történelmi párhuzamot is: Temesváron a Gerhardinum épületét – amelyet szintén Onisifor Ghibu kezdeményezésére írtak át a román állam nevére – a rendszerváltozás után visszaszolgáltatták a piarista rendnek. A piarista rendet időközben fel is oszlatták az 810/1948-as dekrétummal, míg a premontrei rendet soha nem szüntették meg – sem jogilag, sem kánonjogilag.

„Ennek ellenére Temesváron senki nem kérdőjelezte meg a rendi jelenlét legitimitását, senki nem vonta kétségbe a res sacra státuszt, és senki nem indított pert a rend vezetője ellen.
A különbség szembetűnő és megalázó. Ubi eadem ratio, ibi idem ius – ahol ugyanaz az eset, ott ugyanaz a jognak kell érvényesülnie.

Ha Temesváron tiszteletben tudják tartani a res sacra integritását, az egyházi rend méltóságát és a történeti jogfolytonosságot, akkor Nagyváradon sem lehet más mércét alkalmazni. Ha mégis másként járnak el, az nemcsak jogi diszkrimináció, hanem morális visszaélés is – olyan önkény, amely szembehelyezkedik az emberi jogok európai rendjével és az jus cogens kötelezettségekkel.

A nagyváradi premontrei rendház-prelátusi központ, valamint a hozzá tartozó templom, iskola, sekrestye, udvar és egyéb épületrészek tulajdonjoga nem képezheti vita tárgyát. Az ingatlan teljes egészében a premontrei rend nevére lett visszajegyezve az 1941. február 21-i, 1440. M.E. számú rendelet alapján, amely „A román uralom alól felszabadult keleti és erdélyi országrészen az ingatlanokra vonatkozó magánjogi jogszabályok hatályának kiterjesztéséről” szól, annak 3. §-a alapján. Ez egyúttal az 1936-os, Onisifor Ghibu-féle jogellenes bejegyzés törlését is eredményezte.

Ez nem pusztán egy restitúciós aktus volt, hanem a jogi állapot helyreállítása; a visszajegyzés tehát az utolsó érvényes és hatályos telekkönyvi bejegyzés. Minden későbbi bejegyzés – amennyiben nem ezen a jogcímen alapul – fiktív és semmis. Joghatást nem válthat ki: quod nullum est, nullum producit effectum.

A 260/1945. számú törvény 19. cikke, amelyre a jelenleg folyamatban lévő kilakoltatási perben hivatkoznak, jogilag nem alkalmazható ebben az esetben. Az említett törvényi rendelkezés kizárólag azokra az ingatlanokra vonatkozott, amelyeket az 1440/1941. M.E. rendelet 2. §-a alapján, eseti elbírálás nyomán jegyeztek vissza. Ezzel szemben a nagyváradi premontrei rendház a 3. § alapján került visszaírásra” – hangsúlyozta az egyházi elöljáró.

Rámutatott: ezt a különbségtételt megerősíti a joggyakorlat és az erre vonatkozó szakkönyvi hivatkozás is: „restabilirea situației în baza art. 19 din Legea nr. 260/1945 nu era posibilă” (Rákossy Botond-József: 101 încheieri de carte funciară, 447–448. o.).

„További alapvető tény, hogy a premontrei rend soha nem szűnt meg jogilag, tulajdonjogától soha nem fosztották meg törvényesen, és az ingatlan sem került soha érvényesen más jogi személy nevére. Ennek megfelelően minden olyan állítás, amely a jelenlegi állami vagy önkormányzati bejegyzést jogszerűként tünteti fel, nem alapulhat érvényes jogcímen, hanem kizárólag jogtalanságon – márpedig: ex iniuria ius non oritur – jogtalanságból jog nem fakad.

Nagyvárad és Temesvár között mindössze 157 kilométer a távolság – de a jogérvényesülés minősége alapján mintha kontinens választaná el őket. Temesváron nincs Onisifor Ghibu-szobor, és nincsenek Ghibu nevét viselő közintézmények. Nagyváradon viszont ma is egy olyan történelmi szereplő öröksége határozza meg a közbeszédet, aki az 1930-as években a katolikus egyház kiszorítását tűzte ki célul. És míg Temesváron a megbékélés, az egyházi méltóság elismerése és a történelmi jóvátétel útját választották, addig Nagyváradon ma is ugyanaz az üldözési logika működik: az a törekvés, hogy a premontrei rendet saját rendházából, engem pedig saját prelátusi székhelyemről távolítsanak el – mintha egy letűnt korszak ideológiai harca folytatódna.

Ezért kérem: ne vigyék tovább mások múltból örökölt harcát. A békés együttműködés lehetséges – de ehhez nem engem kell hibáztatni, hanem a történelmi torzulást kell felismerni.

Nem az jelent valódi előrelépést, ha bírósági idézéssel próbálnak eltávolítani egy kanonikus méltóságában megerősített főpapot, hanem az, ha hajlandók elismerni azt, amit minden dokumentum igazol: a premontrei rend jogfolytonosságát, a rendház res sacra státuszát, és azt az igazságot, hogy ami egyszer szentté lett nyilvánítva, az nem válhat profánná csak azért, mert valaki azt így akarja”– figyelmeztetett az apát.

Leszögezte: a valódi párbeszéd ott kezdődik, ahol a pereskedés befejeződik.

„A kiengesztelődés első lépése a hallgatás megtörése – de nem a vádlás nyelvén, hanem az igazság kimondásával. Ezért kérem: ne a tárgyalótermet válasszák, hanem az őszinte emberi találkozás lehetőségét. Tudják, hol lakom. Tudják, ki vagyok. És tudják azt is, hogy ajtóm nyitva áll – nemcsak fizikailag, hanem emberileg és lelkileg is.
Nem vagyok senkinek az ellensége. Nem jöttem rombolni, hanem építeni. És miközben imádkozom azokért is, akik ma ellenem cselekszenek, hiszem, hogy a gyűlölet nem végzet: nemo nascitur odio – senki nem születik gyűlölettel, azt a történelem, a félelem és az igazság elhallgatása tanítja. Aki ismeri az Evangéliumot, annak erkölcsi kötelessége nemet mondani a múlt bűneire.

A premontreiek ellen elkövetett igazságtalanságot nem lehet sem jogi érvnek, sem érdeknek álcázni – mert az igazság elhallgatása maga is bűnrészesség.

Ezért kérem: ne engedjék, hogy Nagyvárad újra egy ideológiai örökség szolgálatába álljon. Legyen inkább az igazság, a jog és a kiengesztelődés városa. Mert csak akkor lesz jövőnk, ha nem mások harcát vívjuk tovább – hanem saját lelkiismeretünket hallgatjuk meg.
Ezért kérem még egyszer, emberi és egyházi méltósággal: jöjjön el, lépjen be, beszélgessünk. Legyen bátor szembenézni nemcsak a múlt hibáival, hanem a jövő lehetőségeivel is. Mert amit ma eldöntenek, az nem csupán egy per kimenetele – hanem annak a jele, hogy ebben a városban lehetséges még az igazság. És ha egyszer majd lezárul ez az ügy – mert le fog –, akkor legalább mondhassuk el: megtettük, amit lehetett. És nem hallgattunk, amikor szólni kellett.

A kapum nyitva áll. Nem vagyok ellensége Önnek, ahogyan a rend sem az. Nem vagyok betolakodó, hanem élethosszig kinevezett prépost-prelátus, aki saját premontrei kanonoki házában él és szolgál – abban a megszentelt térben, amely templomként, rendházként és prelátusi rezidenciaként Istennek és az Egyháznak lett ünnepélyesen felszentelve. Ez a hely res sacra, és res sacra manet res sacra: ami egyszer megszenteltetett, megszentelt is marad. Nem válhat politikai vagy gazdasági játszmák tárgyává.

Ha valóban párbeszédet szeretne, akkor kérem, jöjjön el – nem hozzám, nem »a lakásomba«, hanem az épület két rendeltetése közti határra –, hogy a saját szemével lássa, mi a valóság. Hogy ki lakik itt, és ki bitorolja a szakrális teret. Hogy megmutassam: hol végződik az iskola, és hol kezdődik a kolostor. Mert nem én lakom az iskolában – hanem az iskola foglalta el jogcím nélkül a premontrei rendház nagy részét, ahol a templomi kiszolgáló helyiségek, a noviciátus, a közösségi terek és a prépostság liturgikus rezidenciája található” – írta.

Kifejtette: ez nem használati célú épületrész, hanem egyházjogilag és államjogilag is önálló entitás – a sede canonica, a Nagyváradhegyfoki Prépostság központja –, amelyet a román állam 1997. szeptember 15-én, a Vallásügyi Államtitkárság (Secretariatul de Stat pentru Culte) hivatalosan elismert mint önálló egyházi jogi személy. Ez az elismerés érvényes, hatályos, és soha nem került visszavonásra.

„Ez az épületegyüttes res sacra, azaz megszentelt egyházi tulajdon, amely a római katolikus kánonjog szerint extracommercium – nem adható el, nem idegeníthető el, és nem használható világi célra mindaddig, amíg szentségi rendeltetése fennáll. A Codex Iuris Canonici világosan kimondja, hogy minden templom (ecclesia) és szent hely (locus sacer) profán célra csak akkor használható, ha előzőleg megfelelő formában – az egyházi hatóság által – desacrálásra kerül. Ilyen aktus azonban a nagyváradi premontrei templom, rendház és préposti székhely vonatkozásában soha nem történt.
Kérem, értsen meg: nem lakóként vagyok itt jelen, hanem mint prépost-prelátus, aki élethosszig tartó (ad vitam) megbízással szolgál, a római katolikus Egyház kanonikus és a román állam által is elismert hivatalos elöljáróként, akinek inkardinációja és benedikációja e helyhez köti.

Kilakoltatásom nem pusztán jogellenes, hanem szentségtörés is: megsérti azt a liturgikus aktust, amely engem e térhez szorosan köt, és amelyet semmiféle önkormányzati határozat nem írhat felül.

Aki e megszentelt helyet profán célra használja, annak tudnia kell: ez delictum contra locum sacrum, azaz a szent hely elleni súlyos vétség. És ez nemcsak jogi kérdés: a közösség lelkében ez a hely nem »funkcióval rendelkező ingatlan«, hanem identitás, örökség, lelki tér.
Ezért kérem: ne politikai, gazdasági vagy bürokratikus döntések szülessenek e tárgyban, hanem az igazság felismerésén és a tiszteletre méltó párbeszéden alapuló megoldás. Mert amit Istennek szenteltek, az nem válhat alku tárgyává. Quod Dei est, Deo reddendum est – ami Istené, az maradjon is az Övé” – fogalmazott Fejes Rudolf Anzelm.

Mint arról beszámoltunk, az önkormányzat még májusban küldött kilakoltatási végzést Fejes Rudolf Anzelm premontrei apátnak, váradhegyfoki prépost-prelátusnak, amelyben felszólította, hogy öt munkanapon belül hagyja el a premontrei rendházat.

Fejes Rudolf Anzelm akkor a Krónikával közölte, jogi lépéseket tervez az ügyben.

Akkori közleményében ágy fogalmazott: a szerzetesi örökfogadalom által megszentelt életforma nem visszavonható, nem időhöz vagy hatósági engedélyhez kötött, és nem sorolható be a polgári jog kategóriái alá. A rendház nem bérelhető, nem birtokba vehető, nem felmondható – mert nem szolgálati lakás, hanem az Egyház domus Dei-ja: Isten háza és a megszentelt élet tere, amelyet egyházi kánoni klauzúra védelmez. Ezért minden olyan állami megnyilatkozás, amely az e helyen történő jelenlétemet jogcím nélkülinek minősíti, nemcsak szakmailag téves, hanem a vallásszabadság és az egyházjogi autonómia szempontjából is elfogadhatatlan.

A Krónika megkeresésére, hogy milyen jogcímen akarja kilakoltatni az önkormányzat, kinek a tulajdonában áll most a rendház, leszögezte: értelmezése szerint az ingatlan a premontrei rend tulajdonában van a legfelsőbb bíróságon született ítélet nyomán.

„A mi tulajdonunkban van nemcsak a rendház, hanem az egész ingatlan, mivel Bolojan úr (Nagyvárad korábbi polgármestere, jelenlegi miniszterelnök – szerk. megj.) annak idején kitöröltette az állam egyetlen jogcímét, az államosítást. És ezt perrel tette, tehát visszafordítani nem lehet. Mi próbáltuk ennek a pernek az iratait megnézni, de nekünk soha nem adták ki az anyagot, mivel azt mondták, hogy illetéktelenek vagyunk. Bolojan úr rájött arra, hogy csak az épület közepe van államosítva, és akkor, amikor államosították, ezt át is vitték egy más telekkönyvi betétbe. Tehát nem volt nehéz elfogadni, amit a prépostság mindig is mondott, hogy csak a közepe van államosítva, a többit csak úgy elfoglalták” – mutatott rá az apát. Hozzátette: a volt polgármester biztos akart lenni a dolgában, mert ilyen ingoványos jogi helyzetben levő ingatlan kapcsán nem lehet munkálatokat végezni és pályázni sem. Mivel kitöröltette az államosítást, a jogcím visszaszállt ránk. Közben, mikor már ez megtörtént, ők körülbelül hat telekkönyvre feldarabolták kataszterileg az épületet, úgyhogy a régin már csak a templom maradt. Ennek nyomán ilyen tiszta, úgynevezett tiszta telekkönyvekkel pályáztak. A saját nevükre telekkönyveztették azt, ami nem az övék” – hangsúlyozta az egyházi vezető.

A Krónika megkeresésére a nagyváradi önkormányzat ingatlanügyi osztályának helyettes ügyvezető igazgatója, Cristian Popescu ugyanakkor tagadta, hogy visszaélést követtek volna el.

Az igazgatóhelyettes szerint az apát „olyan helyiségeket foglal el, amelyek nincsenek a tulajdonában”.

„Létezik egy bírósági ítélet, amelyet nem kíván elismerni. Az ítélet arra az ingatlanra vonatkozik, amelyben ma a Mihai Eminescu Főgimnázium működik. Az általa használt öt helyiség ugyanis a gimnáziumhoz tartozik. A szóban forgó ingatlan az Eminescu-gimnáziummal azonos helyrajzi számmal rendelkezik. Hozzáépült a templomhoz” – mondta.

Kérdésünkre, hogy amennyiben az apátot kilakoltatják, mi a tervük a szóban forgó ingatlanrésszel, az igazgatóhelyettes kifejtette, a főgimnáziumnak adnák át a helyiségeket. „A teljes ingatlanban felújítás kezdődik. Ennek során a jelenleg az iskolához tartozó helyiségek mellett ezeket a helyiségeket is felújítják, majd átadják őket az iskolának” – mondta.

Azóta – az ügyet övező közfelháborodás nyomán – olyan nyilatkozat is elhangzott, hogy a helyiségeket a felújítás után ismét az apát rendelkezésére bocsátanák.

A premontrei apát egyébként hosszú évek óta pereskedik az államosított ingatlanai visszaszolgáltatása érdekében– többek között a ma a Mihai Eminescu Főgimnáziumnak otthont adó, a kilakoltatási felszólításban is szereplő és az igazgatóhelyettes által is említett rendház tőszomszédságában álló Premontrei Gimnázium épületéért is –, de máig csupán a korábbi tulajdona elenyésző részét szolgáltatta vissza a román állam.
(Forrás:  kronikaonline.ro)
Kommentek